2017. augusztus 6., vasárnap

Dior MEGRÍKATOTT - Vajon meddig mehet ez tovább?

Egy házi kedvenc kiválasztása bizony, ha nem is az egész életünkre, de hosszú évekre kihatással lesz a mindennapokra. Amikor kutya mellett döntöttünk a legbiztosabb abban voltam, hogy nekem nagytestű, mozgásigényes állat nem kell. A férjem viszont nem tágított és újra meg újra előkerült az agár téma.. Bevallom, a legtöbb; legyen angol, magyar vagy akár afgán agár a mai napig nem áll közel a szívemhez, viszont bizonyos szukák gyönyörű kecsessége, különösen a fehér, foltos bundájuk első látásra szerelem lett és, amikor megtaláltuk a tökéletes kölyköt, boldogan fogadtam a két fős családunkba és lettem anyja helyett is anyja.

Nincs olyan gyerek, akivel ne lenne sok feladat, összeszokni, szabályrendszert kialakítani, na meg átvészelni a pimasz kamaszkort. Harcolni, türelmet tanulni, életvitelt változtatni és olykor anyagi és lelki sérüléseket szerezni. Aki nyomon követte az előzményeket, tudja, hogy bizony a mi utunk elég rögös. Nem csupán , mert minden tőlünk telhető ellenére képtelenek vagyunk lefékezni a fél éves Duracell nyuszinkat, hanem, mert bevallom, könnyebbnek vagy inkább másnak reméltem.

Nos, a parancsok, a szocializálódás már egyre zökkenőmentesebben megy és öröm vele kirándulni, társaságba járni vagy akár csak pihenni. Nagy testtömegéből fakadóan viszont olykor olyan, mint elefánt a porcelánboltban.. A végtagjaim tele vannak foltokkal, karmolás és harapásnyomokkal, több családtagot lökött már fel, persze játékból vagy abszolút figyelmetlenségből. Az idén nagyjából 6 számjegyű kertfelújítás és helyrehozás alatt , majd ugyanennyi kárt okozott Dior az új növények tönkretételével, a legfájóbb pontok felásásával. Amikor arra kelek, hogy az előző nap rendbe rakott terasz melletti virágoskertem növényei nem hogy kiásva, de totálisan megrongálva az egész környék, a háncstól kezdve a legapróbb részleteken át... - miután előző héten a viszonylag új teraszcsempét tépte fel, mindezt unalomból vagy csak a bosszantás érdekében, és 8 órája még medencét állítottunk csak neki, hogy a hőségben lehűthesse magát és tökéletes élete legyen -  reggel fél 5-kor zokogásban törtem ki. Lehet, hogy a meleg, a hormonok és korai időpont együttes hatására, de könnyek szöktek a szemembe. Nem feltétlen a virágokat vagy az azokba fektetett pénzt és energiát (de persze azt is) sajnáltam, hanem értetlenül álltam a dolog előtt.

Vajon mit rontottunk el? Nem vagyunk elég következetesek? Nem visszük eleget mozogni? Túlzottan elkényeztettük? Mégis mi a fene segítene azon, hogy ne szedje le a tetőt is a fejünk fölül? Mit tudok én tenni, aki 7-ből 6 nap szinte teljesen egyedül van vele? Jó választás volt, amikor magunkhoz vettük? Nem járt volna jobban valaki mással? Megéri? Én őszintén azt érzem, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk a kiegyensúlyozott, boldog élete érdekében, legyen az a tápláléktól a mozgásigényén át, az emberközeliségig.. Nem tudom jobban köré fonni az életem, de nem is kellene mindent lenyelnem és a napjaimat bosszankodással tölteni vagy éppen lemondani a szép kertről, egész napos programokról vagy saját igényeimről. 

Hol lehet az arany középút? Meddig mehet ez tovább és ki fogja előbb feladni? Annyira szeretem, mint talán még egyetlen emberi lényt sem, mégis néha azt gondolom, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Mi lesz velünk télen? Amikor a hideg elől a házba fogjuk behozni a vadonatúj bútoraink közé? Az anyagiaktól függetlenül kellene szemlélnem az eseményeket és kevésbé magamra vennem? Mi lesz, ha egyszer bővül a család és még kevesebb energiát tudok ráfordítani? Vajon a kölyök korral kinövi a rombolási kényszerét?

Ezer kérdés.. kevés válasz. Kétlem, hogy a kutyaiskola sokban segítene a helyzetünkön, hiszen a parancsok, a nevelés , a tanítás véleményem szerint jó mederben halad. Ráadásul sem időnk, sem kapacitásuk a legközelebbi kutyaiskolába órákat utazni minden héten, amikor így is kevés a napi 24 óra. A károkozás rendszerint akkor következik be, amikor a házban vagyunk. Olvastunk agyi lefárasztásról, már tényleg mindent bevetettünk, de valahogy nem jutunk egymással dűlőre és félek, hogy a pohár lassan tele.. Mi lesz velünk 10 év múlva? Kert vagy kutya? Persze, hogy a kutya. Na de , mi lesz a kertemmel????

Mindenhol a cukiságbomba robban, ha kiskutyáról van szó és viccesen lökik fel a közösségi portálokra, milyen csibészséget követett el a legkisebbik.. Lehet, hogy velem van a baj? Most nézzetek rá ezekre a képekre... hát lehet, nem imádni?!


Köszönöm, hogy elolvastál! Várlak vissza!
Szandra

Hogy kiéljük imádatunkat, már INSTAGRAM profilt is létrehoztunk a rosszaságnak, ha szeretnéd követni, EZEN a linken megteheted. 

2 megjegyzés:

  1. Szia! Nagyon átérzem amiket írsz! Mi nálunk 8 hónapos már a kutya, kistestű és nincs (még) kertünk. Ennek ellenére ugyanúgy megy a károkozás! (pl. Amikor az elrejtett internet kábelt kirágta unalmában) Fél éves kora körül éltem meg az abszolút mély pontot. Séta közben kibújt a hámból és a szemem láttára kezdett az autók között rohangálni és hiába hívtam nem jött vissza... Ezután gondolhatod hogy mit éltem meg... De azóta már nagyon sokat fejlődtünk, nem adtam fel és meg van az eredménye! Volt aki megkérdezte hogy iskolába járunk e :) Szóval kitartást mert hosszú távon minden megtérül és sokkal nagyobb az öröm mint a bánat! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa!

      Azért ez valamennyire megnyugtató, hogy a fél éves kor nem csak nálunk ennyire kiélezett. Úgy örülök, hogy írtál! :) Ezzel próbálom nyugtatni magam, hogy idővel megtérül és ha ezt túléljük, jöhet az igazi boldogság. Persze, így is az... de nagyon tudnám értékelni, ha nem csak neki lenne móka az élet, hanem végre nekünk is, együtt, közösen.
      A sétáltatással is küzdöttünk. De nagy szerencse, hogy nem történt veletek tragédia. Bele sem merek gondolni, mit élhettél át... És most, ahogy írod, a kert meglétének is nagyon tudok örülni, mert ha bent rongálna, szerintem valahol már kezelhetnének idegösszeroppanással! :D

      Sok boldogságot a kis drágához! <3

      Törlés