2017. szeptember 15., péntek

DIOR egy CSODAKUTYA! - Első napjaink együtt a HÁZBAN

Bárki megkérdezett volna hónapokkal ezelőtt, hogy mit gondolok a lakásban való kutyatartásról, határozott válaszom lett volna, hogy szerintem nem jó, nem egészséges és egyébként is a kutyának az udvaron a helye... Nos, hát igen. Ez a meggyőződésem egyike azoknak, amelyet ma már, kutyás gazdiként teljesen máshogy gondolok. Legalábbis , már ami minket illet a kis agarantyúnkkal.



Hazajövetelnél felmerült a téma, hogy oké, nagytestű, meg házörző meg kiskora óta kint tartott, de azért télire nem-e kellene Diornak mégiscsak bejönnie hozzánk a házba. Nem titkolom: fenntartásaim voltak. Rengeteg fenntartásom! Kezdetnek: nos, egy nagy termetű kutyáról beszélünk, hogy érzékeltessem a dolgot, az anyja mérete, kb az én csípőmig ért (igen, 4 lábon), szinte oroszlánként baktatott mellettem. Kecses, gyönyörű, ámbár hatalmas fajta a magyar agár. 

Második pont, ami talán az elsőnél is elrettentőbb volt számomra, hogy eszméletlenül tisztaságmániás vagyok. Néha őrületbe kergetem nem csupán a környezetem, de saját magam úgyszintén. Az, hogy egy légtérben legyek a kutyával, akinek kutyaszaga van (egyébként Diornak pont nincs), aki a fenekét nyalogatja,  akinek a sáros tappancsaival első dolga , ha alkalmi ruhát viselek, hogy rám ugorjon és , aki minden létező dolgot megrágott már a kertben, legyen az asztal, fa, rózsa (a szerelemrózsánk gyilkosa!), házfal és csempe, hogy ő, az alig 1 éves előszobabútoraink között sasszézzon, nyalogasson, rágcsáljon, ugráljon.. NA AZT MÁR NEM!


Még hazajövetel előtt beszereztünk a mi kis kincsünknek egy szipi-szupi kutyaházat, - amit persze azóta sem használt - megfelelő fekhelyet, mindent , ami kell, mégis én, aki azelőtt nem volt túl nagy állatbarát, be kell látnom, teljesen a bűvöletébe kerültem és már az utóbbi hetekben, ahogy az idő hűvösebbre fordult, foglalkoztatott a gondolat, hogy talán be kellene szoktatni, hogy a telet a meleg lakásban vészelhesse át - legalábbis éjszakánként. Mégsem volt elég szilárd a fentebb említett kételyeim miatt a téma, ezért halasztottam, mígnem egy nap:

Dior elkezdett sántítani. De nem úgy, mint általában, ha belelép valamibe vagy esetleg megüti, hanem egyáltalán nem tudott ráállni a kis lábára, amin semmiféle sérülés nem látszódott, mégis folyton adta a kezembe a tappancsát és nézett bociszemekkel, hátha tudok segíteni. Persze így az átlagos mozgásigénye is konkrétan a nullára redukálódott, ami tökéletes alkalomnak bizonyult arra, hogy beengedjem az előszobába (és nem tovább, most sem és később sem!, ami egyébként felér egy szoba nagyságával..). Fél óra könyörgés után végre átlépte a küszöböt (elég jól sikerült megtanítani,hogy a lakásba nincs keresni valója), leheveredett és az elkövetkezendő napok csodásabbnak bizonyultak , mint álmomban reméltem. Függetlenül attól, hogy már második nap megdőlt "a csak estére engedjük be" elve, mert mire beléptem az ajtón, ő észrevétlenül átsuhant a lábaim között és leheveredett, sokkal zökkenőmentesebb együttélés vette kezdetét , mint vártam.

Akármennyire hihetetlen volt számomra, amikor mesélték az agaras gazdik, hogy óriási kanapékutyák (az egyébként vadászösztönnel és vérrel megáldott fajták), most tapasztaltam meg csak igazán, mennyire tudják értékelni a biztonságot adó környezetet. Jobban alszik akkor, amikor éppen zúg a mosógép, én végigtrappolok az egész házon és teszek-veszek, amikor érzi a közelségem és biztonságban tudja magát. Nos azt, hogy ez egy kutyának mennyire igénye és szükséges-e, döntse el mindenki maga, nekem megnyugtató a tudat, hogy megadhatom neki azt, amitől igazán jól érzi magát.

Nos, a szobatisztaság... Meglepő módon (és az éjjeli éberségemnek hála) az első héten nem történ baleset. Reggel többször, (kb. reggel 5-től) óránként nyitottam az ajtót őfelségének, aki az esetek többségében halottnak tettette magát, aztán 7 és 8 között már önállóan, lökdösés és bökdösés nélkül sétált ki és rögtön ment intézni kis és nagy dolgait. Hogy honnan tudta, hogy bent nem szabad vagy mi lehetett az ösztön, ami vezette, nem tudom, de földöntúli az biztos. Persze, elkerülhetetlen volt a baleset, amit ráadásul a plédjén sikerült elvégeznie, érdekes mód pont azon az egyetlen reggelen, amikor végre ébredés nélkül átaludtam az éjszakát és a nyüszögés keltett (pisi előtt vagy után , azt nem tudom), de mire odaértem, megtörtént a baj.

Függetlenül az ajándékcsomagtól, összességében azt gondolom, piszok szerencsések vagyunk (Dior pláne), amiért egy igazi jó szándékú, szeretetteljes és engedelmes , nyugodt , kiegyensúlyozott kiskutyát tudtunk nevelgetni és bár még van hová fejlődni, büszke vagyok rá, hogy mindannyian túléltük a pimasz kamasz korszakot. Dior pedig első kislányunkként esténként bent alszik velünk a saját ágyában, mint teljes értékű családtag. És azóta a doktornéninek és a gyulladáscsökkentőknek hála a sántaság is köddé vált.


Ti mit gondoltok? A kutyának kint vagy bent a helye?


Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is!
Amennyiben még több érdekességre és inspirációra vágynál, csatlakozz hozzánk a Facebookon és Instagramon!

Köszönöm, hogy elolvastál! Szeretettel várlak vissza!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése